Útjaim Jancsival és az ő remekbe szabott kompániájával, valamikor 2013-ban kereszteződtek. A kompánia meglehetősen nagy és színes, de Jancsi életében természetesen a legfontosabb szerepet szülei, – Fruzsi és Oli – illetve testvérei játszák. Persze ott van még Mami meg Nagypapa is, akik olyanok, hogy bárki ember gyermeke leszerződtetné őket tiszteletbeli nagyszülőknek…

Egy gyógypedagógus életében sok olyan dolog van, amit megtanul az egyetemi képzés során, és legalább háromszor ennyi, amit nem. Ezzel szerintem nem árulok zsákbamacskát. Néhány nagyszerű tanárom értékes gondolatát elraktároztam a fejemben, hagyva, hogy formálja a szemléletem, de az igazi fekete öves szemléletformálódás a gyakorlati munkában indul el. Ahhoz, hogy ez hatékonyan működjön, persze szükséges kimozdulni a komfortzónából, amiről valahol azt olvastam, hogy az a hely, ahol bár nyugalmunk van, mégsem tudunk előnyünkre változni.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nincs olyan szakember ezen a földgolyón, aki egy reggel úgy ébred, hogy mindenről helyesen gondolkodik, mindent jól csinál, és sohasem küszködik imposztor szindrómával. Én is meg tudom határozni azokat a pillanatokat a szakmai életemben, amikor egy erősebb felismerés felrázott, kilökve az épp aktuális nyugvópontról.

Az egyik ilyen, annak megtapasztalása volt, ahogy Jancsiék családja működött. Őket látva egyszerűen a világ legtermészetesebb dolgának látszott számomra, hogy Jancsi olyan amilyen, és fikarcnyit sem csorbul a személyiségének és önrendelkezésének fontossága a testvéreihez képest. Nyilvánvaló tisztelettel viseltettek Jancsi jellemfejlődése, érdeklődése, és egyben korlátjainak legyőzése iránt, ami engem is arra tanított szakemberként, hogy egy gyermek személyiségképe mindig fontosabb, mint a diagnózis okozta aktuális állapota. Mert egyszeri, és megismételhetetlen személyisége, és jelleme van minden embernek, aki erre a világra megszületik. Teljesen mindegy, hogy az a bizonyos születés épp hogyan alakul, és milyen következményei lesznek.

Ha Jancsit a diagnózisa alapján akarom bemutatni, akkor elmesélhetném róla, hogy extrém koraszülött volt, átesett számos agyvérzésen, transzfúzión, műtéten, és ezernyi más medikális beavatkozásan, mire hosszú hónapok után szülei hazavihették. És hiába nőtt a kertjük tövében egy gyógypedagógiai intézmény, nagyjából azonnali segítséget nyújtva a családnak, Jancsi élete, a sima gyerekek életéhez viszonyítva mégis kissé fordítottra sikeredett. Ennek nyomán, súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermeknek nevezhető, és ha valaki csupán ennyit tud róla, akkor jellemzően elkezd sopánkodva kezet tördelni és sajnálkozni.

A valóság azonban az, hogy ha a személyisége és jelleme alapján akarom őt bemutatni, akkor egy igazán vagány, jókedélyű, és alternatív kissrác. Imád közösségben lenni, nagyon érdeklődő, alternatív módon képes helyet változtatni, alternatív módon étkezik, és alternatív módon kommunikál, vagy fejezi ki döntéseit. Utóbbi kettőben egyébként rendkívül motivált. Mint minden gyerek a világon, képes kiakadni, ellenállni, és időszakosan bugyuta szokásokat felvenni – nevezetesen közös múltunk során például a köpködés ilyen volt. Tehát, mint minden gyereket a világon, őt is szükséges biztonságot adó keretek közé terelni, és következetesen nevelni. Ebből a nézőpontból nagyon sok mindenben egyáltalán nem különbözik a sima gyerekektől.

Jancsi családja és az ő alternatív szemléletük a fogyatékos gyermekek neveléséről odáig fajult, hogy segített eltávolodnom attól a gyógypedagógus beidegződéstől, hogy a számomra legszembetűnőbb nehézségek megoldását kell a fókuszba helyeznem, ahelyett, hogy csak úgy simán megismerném és örülnék egy új kapcsolódásnak egy gyermekkel. Mert ugye, ha valakit jól ismerek, annak az illetőnek a valós szükségeire is jobban tudok összpontosítani, amik nem biztos, hogy megegyeznek azzal, amit én elsőre, szakemberként gondoltam. Lassabb meg macerásabb, de hosszútávon kifizetődőbb és igazán komfortzóna nyitogató folyamat.

Ha már a komfortzóna nyitogatás, és a személyiség tisztelete a téma, akkor elmesélném, hogy Jancsival pedig egészen odáig merészkedtünk, – direkt többes számban írom – hogy váratlanul beneveztem az intézményi szavalóversenyre. Nem mondom, hogy a szervezők nem néztek rám döbbenten, amikor elmondtam, hogy Jancsi alternatív kommunikációt segítő eszközzel fog a színpadra lépni, melyet saját adekvát hangjaival fog kiegészíteni. Az intézménybe járó gyermekként ő is nevezhet, és joga van megmutatni, hogy más formában is el lehet mondani egy verset! 

Végül beleegyeztek. Tény, hogy ismertek annyira, hogy tudták, nem az a típus vagyok, aki csak úgy félreteszi határozott elképzeléseit, hogy történelmet írjunk az alternatív szavalás terén. Jancsi extrovertált személyisége és motivációja, ugyanis ezt tökéletesen lehetővé tette.

Szüleit, főként Fruzsit egyáltalán nem lepte meg az ötletem, így otthon összedugták a fejüket, és írtak egy verset kommunikátorra és Jancsi hangjaira. A nagy nap előtt, sokat gyakoroltunk. Még a mikrofont is volt lehetőség kipróbálni, közönség nélkül.

A szavalóverseny napján, színpadra lépve, Jancsi kissé visszafogottabb volt, mint általában, de hát lássuk be, kevesen vagyunk, akiknek szerepléskor nincs lámpaláza. A közönség számára abszolút sikerült egy nem mindennapi élményt nyújtani. Sajnálom, hogy nem készíthettem fotót az arcokról, de az az igazság, hogy zömében derűt, és érdeklődést lehetett leolvasni, kevés volt, aki megdöbbent, vagy zavarban volt a produkció láttán. 

Mivel kategóriájában nem akadt párja, Jancsi különdíjat nyert, ami azért volt nagyon értékes, mert nem szánalomból született, hanem egy teljesen új és inkluzív lépés megtételéért. Hálás voltam a zsűrinek és a szervezőknek, hogy ők is úgy gondolták, hogy ez méltó az értékelésre. Őszinte boldogság töltötte el a szívem, mert megérte a sok gyakorlás és fáradság, hogy egy új dolgot kipróbáljunk. Reméltem, hogy talán hagyomány válik belőle.

A történtek emlékét számomra Fruzsi mondata tette még teljesebbé, amit hazamenetelük előtt osztott meg velem, és soha, de soha nem fogok elfelejteni. Emlékszem, Jancsit berakta a kocsiba, kezében pedig még mindig a szatyrokat meg az oklevelet szorongatva ezt mondta: „Judit. Én utoljára akkor ábrándoztam arról, hogy a Jancsi szavalóversenyre megy, amikor még a hasamban volt…”