Az adventi és a karácsonyi időszakról mindenkinek van megélése és véleménye. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem kedvelik és szégyen, vagy nem, de legszívesebben az egész decembert a lakásba zárkózva tölteném, a kedvenc sárga fotelomban ülve.

Nekem az Advent sokkal inkább hasonlít egy fortyogó vulkánhoz, ami a Karácsony ünnepének megérkezésével tör felszínre. Egyszerűen nem látom igazán boldognak az embereket ilyenkor. Mindenki gőzerővel készülődik, minden idegszálával a tökéletességre törekszik, próbál megfelelni a hagyományoknak, családi szokásoknak, függetlenül attól, hogy ez neki jó, vagy haszontalan. Gyűjti a keserűséget, frusztrációt, amit aztán a szeretet ünnepén, a töltött káposzta felett borít a szűkebb vagy tágabb rokonságra. Meg különben is. Nem is szereti senki a töltött káposztát, de muszáj azt enni, mert karácsonykor így szokás.

Néhány éve, az országunk Anyukája posztolt egy képet a magyar nők generációkon átívelő átkáról, a karácsony előtti ablakpucolásról. Mert ez roppant fontos ilyenkor. Ettől lesz egy nő tökéletes háziasszony, és anyuka. Mert a tökéletességhez hozzátartozik, hogy a tökéletes rokonságot, csak tökéletesen tiszta és rendezett házba fogadjuk. Meg aztán az angyalkák sem találnak be, hogy a fa alá berakják az ajándékot. A zárt ablak nem zavarja őket, csak a koszos.

Én nem pucolok Karácsony előtt ablakot. Takarítani is épp, ha úgy jön ki a lépés. Egész életemben figyeltem a családomban a női felmenőimet, ahogy versenyfutásban az idővel, rekkenő hidegben tárogatták az ablakokat, és lefagyott ujjakkal súrolták az üveget, mert Karácsonyra kész kell lenni. Soha senki nem tudott nekem értelmes választ adni arra a kérdésemre, hogy ez miért hasznos? Gyerekként elhessegettek, hogy az angyalka nem lát be. Aztán amikor megkérdeztem, hogy miért húzzuk be a sötétítő függönyt, mert az angyalka úgy sem fog belátni, akkor elküldtek játszani. Jó lett volna, ha ők is jönnek velem játszani… De a hagyomány, az hagyomány. Mint, ahogy a Hegedűs a háztetőn című operettben is éneklik.

Gyermekkoromban volt azért mégis valami szép a Karácsonyokban…

Akkor még nem csaptak át a fejünk felett a vad kapitalizmus hullámai. Nem voltak plázák, kereskedelmi rádiók, tévécsatornák, social média, ahonnan feldolgozhatatlan mennyiségben ömölhetett volna ránk az ünnep szent eszméje, reklámokba csomagolva. Volt viszont egy nagypapám, akinek rendkívüli érzéke volt annak felismeréséhez, hogy a karácsonyi vulkánkitörés előtt időben evakuáljon az otthon melegéből, és vastagon felöltöztetve rója velem a csendes utcákat a szülővárosomban. Tettük ezt gyalog, olykor szánkón ülve. Jött velünk I. Morzsi, majd II. Morzsi és Buksi is. Még mindig emlékszem, a hideg, csillagos égre, a füstölő kémények fanyar illatára, és a házak ablakaiban az ünnepi fényekre. Tetszett nekem az a nyugodt, tágas világ, nem zavart, hogy pirosra csípett közben a hideg.

Mire hazaértünk, már kész volt a tökéletesen terített karácsonyi asztal, a szobában pedig csillogott a tökéletes karácsonyfa, alatta a tökéletesen csomagolt ajándékokkal. Ezek szerint az angyalkák betaláltak a tökéletesre suvickolt ablakon, és mint minden évben, mi Papival megint lekéstük őket. Mégis, valahogy mi voltunk leginkább elégedettek, és boldogok…

Aztán elmúlt a gyermekkor, és maradt az adventi vulkán…

Az agyamban lévő tükörneuronoknak hála, a felnövekedésem során látott minták alapján, zsigereimbe hatolt a karácsonyi stressz szindróma, amit felnőttként csak rengeteg belső munkával tudtam helyre rakni. Ezzel együtt, függetlenítettem magam a társadalmi nyomás alól is.

Kívülállóként szemlélve szomorúsággal tölt el, hogy az emberek zöme ebbe a három napba próbálja belesűríteni az egész évre való hitet, reményt és szeretetet. Következetesen, amihez nincsenek hozzászokva, vagy nem része az életüknek nap, mint nap, azzal nem tudnak mit kezdeni. Félreértelmezik, és kiégnek.

Jézus sem azért született, mert Betlehem ötcsillagos szülészorvosa azt ajánlotta Máriának, hogy némi szamárháton döcögés után, még súrolja ki az istállót, ablakostul. Induljon be az a szülés és karácsonyra pikk-pakk legyen meg a Megváltó. Mert az olyan pátoszos. A hab a tortán…

Vonzódom a tökéletlenséghez. A piacon is megveszem a göcsörtös krumplit, a görbe sárgarépát meg az apró almát. Volt süket macskám, meg ugye gyógypedagógus is vagyok. Engem megnyugtat, ha valami eltér az átlagtól, és a maga természetességében örülhetek neki.

Ülök a sárga fotelban és azon gondolkodom, hogy jó lenne egy igazán tökéletlen ünnep...

Mondjuk tökéletes Karácsony nélkül.

Plázák, üzletek és slágerek nélkül.

Kiégett háziasszonyok nélkül.

Telhetetlenné nevelt gyerekek nélkül.

Elvárások, hagyományok, és hasztalan szokások nélkül.

Mértéktelen zabálás és vásárlás nélkül.

Kifogások, veszekedések, türelmetlenség nélkül.

Feltételhez kötött szeretet nélkül.

Képmutató jótékonyság és templomok nélkül.                                   

Megszentelt közöny nélkül.

Akkor lenne elég nagy csend ahhoz, hogy valahol egy tágas térben a csillagok alatt, felragyogjon a szívünkben a felismerés, hogy létezik még Reménység az ember számára…