Az elmúlt években gombamód szaporodnak a kisgyermekes családok számára igénybe vehető, mozgásfókuszú terápiás szolgáltatások. TSMT, DSZIT, Ayres, INPP, Alapozó, Kulcsár, JERR, BHRG… Kész címkefelhő mozaikszavakból. Őszintén le a kalappal minden laikus kisgyermekes család előtt, aki próbál eligazodni, illetve gyermekének megtalálni a megfelelő formát.

Köztudott tény, hogy drasztikusan megnőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik valamilyen idegrendszeri éretlenséggel, szenzoros mozgászavarral, koordinációs és egyensúlyi nehézséggel küzdenek, mely rendszerint hatással van a kognitív képességek fejlődésére is. Abba most nem mennék bele, hogy miért van ez így, mert külön cikksorozatot érdemelne. Viszont azt leszögezném, hogy nem csak a diagnosztika javulása vagy az ismeretek bővülése miatt.

De kell-e minden esetben terápia?

Erre nagyon egyszerű válaszként annyit tudok megfogalmazni, hogy nem. A diagnosztizált létszám felső szegmensébe tartozó gyermekek esetében ugyanis egy jól megválasztott sporttevékenység, illetve kellő mennyiségű szabad levegőn töltött játék, – mondjuk játszótér, vagy erdei kirándulás formájában – jelentősen oldaná a nehézségeket. A gyermekek gyorsan változó, és könnyen alkalmazkodó idegrendszere ugyanis képes önmagát „gyógyítani”.

Ebben a cikkben nem célom pálcát törni a kisgyermeket nevelő szülők, vagy az oktatási rendszer feje fölött azzal a kényes kérdéssel, hogy miért történhet meg az, hogy a mai gyerekeknek nincs lehetősége kellő időt tölteni a levegőn, szabad játékba felejtkezve.

Inkább azt a gondolatkört fejtegetném, hogy mi az oka annak, hogy kevés lehetősége van egy kisgyereknek sportolni? Csak úgy. Mert jólesik, mert örömmel tölti el, mert lemozgatja. Miért van az, hogy az ügyetlenebb, kevéssé összehangolt mozgású, vagy lassabban reagáló gyerekek elvesztik a motivációt, mert sikertelennek érzik a sportfoglalkozáson való részvételüket. Nem az lenne a cél, hogy pont ezek a gyerekek szeressék meg a mozgást? Hogy belső motivációjuk, aktivitásuk növelésével javuljon a mozgásállapotuk?

Így nem lettem balerina

A közösségi médiában, szülőcsoportokban, vagy személyes beszélgetések által tájékozódva rendszerint szembe jön velem a probléma, hogy kisgyermekes családok tömege fordít hátat a sporttevékenységek és a sportoktatás lehetőségének. Mert egész egyszerűen nem tudja vállalni a heti öt edzést, vagy a hétvégi meccseket, versenyeket, sem időben, sem anyagilag. Mert ma Magyarországon sajnos ez tapasztalat, hogy aki sportolni kezd, annak előbb utóbb komoly kötelességei kell, hogy legyenek, különben mit ér az egész? Olyan eset jóval kevesebb van, ahol a gyermek, csak úgy a jóleső öröm kedvéért, heti kétszer vagy háromszor járhat el edzésre. Az edzők zöme sajnos lemond azokról a gyerekekről, akik nem veszik fel rögtön a tempót, vagy nem esik jól nekik minden nap edzeni. Esetleg személyiségükből fakadóan túl introvertáltak, félénkek versenyezni.

A probléma nem újkeletű. Emlékszem kislány koromban nagyon szerettem volna balettozni. Addig nyaggattam édesanyámat, amíg belement, és elvitt egy balettórára. A balettmester hölgy rám nézett és megállapította, hogy túl öreg, túl magas és túl „nehéz” vagyok a baletthoz. Hét éves, átlagos magasságú, kifejezetten vékony testalkatú kislány voltam. Tény, hogy nem a pici, madárcsontú, három évesen már spárgázó kategóriába estem. De nem is a Balett Intézetbe készültem tovább tanulni, hogy aztán az Állami Operaháznál helyezkedjek el hivatásos táncosként. Egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni a balettot, mint esztétikai sportot. Néhány óra után, én kértem édesanyámat, hogy ne menjünk többet balettra, mert úgy éreztem magam, mint rút kiskacsa a hattyúk között. Pedig egy kis elfogadással és türelemmel, tanulhattam volna kecsesebb mozgást, javult volna a koordinációm, és lazultak volna az ízületeim…

Terápia vagy nem terápia? Ez itt a kérdés!

Borzasztóan sajnálom azokat a gyerekeket, akik a türelem és az elfogadás hiánya miatt nem kapnak lehetőséget arra, hogy beilleszkedjenek és szabadon fejlődjenek egy közösségi sporttevékenység útján. Ezeknek a gyerekeknek egy része teljesen elveszíti a motivációját a mozgás iránt, másik részük terápiás foglalkozásokon köt ki, ami valójában azoknak a gyermekeknek való, akik komolyabb mozgászavarral, nagyobb idegrendszeri érintettséggel, és nehézséggel küzdenek.

A terápiás foglalkozások elérhetősége komolyan telített. Főként azok a lehetőségek, melyek az állami ellátáshoz tartoznak, és ingyenesen biztosítottak. Nagy segítség volna, ha a gyerekek egy része egészen egyszerűen, csak eljárhatna egy számára hasznos sporttevékenységre. Mindenféle plusz kötelezettségvállalás nélkül, befogadó közegben.