Amikor elterveztem, hogy blogot írok a szakmai életemről, akkor úgy gondoltam, hogy majd egy frappáns poszttal kezdem, hogy miért lettem gyógypedagógus. Aztán megírtam már egy jó pár bejegyzést teljesen más dolgokról, és most is úgy döntöttem, hogy inkább azt mesélem el, hogyan égtem ki. Mert szerintem ez sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy mit és miért karikáztam 2002 februárjában a felvételi adatlapon.

Tehát a felvételi adatlap karikázása után kerek húsz évvel, ültem a 3-as villamoson. Akkoriban vezetőként dolgoztam egy intézményben, és épp csak kihevertük a pandémiák és a digitális oktatás fejetlenségekkel teli időszakát. A maszkot már lerakhattuk, így volt lehetőségem beleszippantani a siker illatába amiatt, hogy a szülői munkaközösség végül összedobta a pénzt a homokozó feltöltésére, és még az én életembe megtörtént, hogy a kiégett, füstölgő konnektort kicserélték az egyik csoportszobában.

A zavartalan üldögélésemet a mellettem lévő két – egyébként jól szituált – szépkorú hölgy beszélgetésének tartalma egy csapásra megszüntette. Először a pedagógus sztrájkról és annak létjogosultságáról fejtették ki a véleményüket, majd egyre vehemensebb stílusban már általánosságban az egész pedagógus társadalmat illették nem kedves szavakkal. Mígnem eljutottak odáig, hogy „Rohadjon meg az összes pedagógus! Az a dolguk, hogy a lelküket kitegyék a gyerekekért! Nem munkát kerülni meg sztrájkolni! Az összes ilyen rohadékot le kéne csukni, meg közmunkában dolgoztatni!”

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hozzászóljak-e érdemben a társalgáshoz, de beláttam, hogy a sziklaszilárd kisnyugdíjas társadalomkritikát, nem tudnám holmi észérvekkel megtörni. Azt meg mégsem dobhatom fel témának, hogy pattintsanak már át Viberen egy húsvéti kalács receptet, mert hát mindjárt itt van a Feltámadás ünnepe. Krisztus Urunk életét adta a mihaszna pedagógusokért is.

Így inkább csak csendben néztem ki az ablakon, a megkapó Határ úti kiserdőre. Még három megálló és úgyis leszállok. Az egyetem tanulmányi osztályán már várnak, mert elkészült az angol nyelvű diploma mellékletem, ami majd a honosításhoz kell… Ránéztem a telefonomon a naptárra. Még 25 munkanap és 37 munkaviszonyban töltött nap. Még 61 nap és indul a gépem Dublinba… Most rohadjak meg, vagy ne?

Demoralizáló szocreál munkamorál

Valahogy mégiscsak eljutottunk odáig, hogy a nénik, – meg úgy általánosságban a társadalom – fejében a pedagógus szakmáról negatív kép alakult ki. Érintett félként nem gondolom, hogy ez csupán politikai uszítás. Tettünk ezért mi magunk, pedagógusok is. Mert a rendszerváltással nem váltottunk kellő mértékben szemléletet, nem törekedtünk önálló identitásra, egészséges önazonosságra, és nem akartuk vállalni a vad kapitalizmussal járó felelősséget.

Váltottunk rendszert, de a tanult mintákat nem. Belénk nevelték, hogy a pedagógus egy rendszert szolgál, nem a családokat. A családok megtanulták, hogy a pedagógus szolga, és nem értékteremtő szakember. A rendszertől függ a léte, a fizetése, az eszközei. Ha a rendszer nem biztosítja, akkor megáll az élet, mert legtöbbünknél hiányzik az egészséges szakmai önállóság és kreativitás, és a szilárd véleményalkotás képessége. Mindegy mennyit, és milyen minőségben dolgozunk. A rendszer adta fizetés, mindig, minden esetben ugyanannyi. Akkor is, ha csak görgeted a netet és akkor is, ha kiteszed a lelkedet a gyerekekért a munkaidődben. Mások döntenek a munkánk értékéről, zsarolnak a hivatástudattal, és mi hajlandók vagyunk alkut kötni. Hiszen van táppénz, meg maradék a menzáról, nőnapi Raffaello, és lehet kávézni a titkárságon. Túléljük a napokat, aztán az éveket, aztán jön az „ennyi idősen már hova menjek?”.

Nem tanultuk meg felismerni a munkánk, a szakmánk, sem a személyiségünk értékeit, amire büszkék lehetünk. Mert a rendszerben ez nem lényeg. A munkád és az eredményeid nem a tied, hanem a kollektíváé, a munkáltatóé meg a rendszeré. Ezzel nem lenne gond, ha meglenne a kölcsönös tisztelet, és nem annak a gondolatnak a mentén dolgoznának az emberek, hogy „ami a tiéd, az az enyém, de ami az enyém az nem a tiéd”…

Mert, ha mégis van saját szakmai identitásod, és lelkesedésed akkor előbb utóbb bajos lesz alkalmazkodni. Valahol mindig kilóg majd a lóláb. Mert lesz olyan, aki szerint nem leszel elég alázatos, vagy túl stréber leszel, vagy biztos nincs magánéleted. Elismerés nélkül hajtanak téged amíg bírnak, és olyan is lesz, aki a te hátadon akar felkapaszkodni, vagy csak addig támogat a fejlődésben, amíg nem tör rá az imposztor szindróma.

Megszoktuk, hogy van a negatív kritika, és ennyi. Ha jól csináljuk azért, ha nem jól, akkor azért. Az objektív kritika és morális megbecsülés nem nagyon létezik. Nehogy elbízza magát a pedagógus.  Végtelenül szomorú ez.

Kiégni? De hányszor?

Nem kérdés, hogy a munkánk során eljutunk oda, hogy kiégünk. Inkább az a kérdés, hogy hányszor, és mit kezdünk az adott helyzettel? Szerintem kiégést megelőzni nem lehet. Stratégiákat lehet kialakítani a megoldására. És hagyjuk most a szupervíziót, meg a mentálhigiénét, mert igenis kell olyan én-védő mechanizmus, ami rajtunk múlik és nem másokon. Persze megoldás a megalkuvás is, de nem biztos, hogy értékteremtő.

Én viszonylag sokáig húztam a kiégést. Köszönhetően annak, hogy nagyszerű munkahelyeim voltak, meg alapvetően egy talpraesett típus vagyok, akinek nem derogál kikaparni a gesztenyét, mondjuk a jég alól sem. Voltak olyan éveim, amikor azt éreztem, nyugdíjig tudnám csinálni, amit épp csinálok. Aztán eltelt mondjuk 8-10 év, és kezdtem kicsit másképp látni a dolgokat. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy elfogyott belőlem a várakozás, és elfáradtam olyan dolgokban, amiket egy jó ideig le tudtam seperni magamról. Aztán csak gyűltek, gyűltek, míg végül elborítottak.

A teljesség igénye nélkül példaként említeném, a körülöttem egyre csökkenő munkamorált, a szakmai igényesség alapjáraton tartását, az itt-ott fellobbanó felesleges irigységet és rosszindulatot, a pletykákat, még akkor is, ha nem rólam szóltak. A kifogásokat, a táppénzezők helyettesítését, a mások aktuális hangulatához való alkalmazkodást. A megbeszélt dolgok meg nem valósulását, a lelkesedés elűzését. Előadások alkalmával a fásult tekintetek látványát, az állandó variálást, a mentálisan alkalmatlan munkavállalók elhordozását, mert a rendszer emberhiányt szült. Ezt megfejelte az általános társadalmi megítélés, a lerohadó oktatási rendszer, a nyugdíjas nénik véleménye a villamoson, és a közösségi média kommentjei, amit az algoritmus kéretlenül is az arcomba tolt.

Elfáradtam abba, hogy folyton másokban tartsam a lelket, cipeljem a hátamon a kéretlen terheket, és a fogaimat összeszorítva mantrázzam, hogy milyen szuper ez a szakma. Úgy, hogy se gyereket, se szülőt, se munkatársat, se főnököt látni sem akartam már. Még, ha ez kívülről nem is jött le annyira.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ne maradjak egy munkahelyen kizárólag a kollégákért. Ne maradjak kizárólag a gyerekekért. És azért se, mert már megszoktam, hogy kényelmes. Van benne némi igazság…

5 éves terv szerintem már nem létezik. Ha behívnának egy multicéghez állásinterjúra, és a húszas éveiben járó, élettapasztalatoktól mentes HR kolléga feltenné a kérdést, hogy hogy képzelem el magam 5 év múlva, akkor nem tudnék neki mit mondani. Nem vagyok konformista, és óvatos vagyok a változásokkal. Viszont az is igaz, hogy az életemben még sosem volt ötévnyi konstans kiszámíthatóság, akkor sem, ha ugyanazon a munkahelyen dolgoztam. Például 2021 nyarán még nem sejtettem, hogy 2022 nyarán már egy másik országban fogok élni, ahol meg nem gondoltam, hogy 2023 nyarán, újra Budapesten leszek.

Tűzben edzett identitás

Az én startégiám végül az érkező változás elfogadása lett. Megéltem azt, hogy mindent leraktam. 17 év aktív szakmai munkát, az országot, a gyógypedagógiát, a vezetői beosztást, jó pár munkakapcsolatot. Kicsekkoltam egy évre Európa másik felére, és csak azokat vittem magammal, akik a legfontosabbak.

Ott aztán egy kis kultúrsokkal megfűszerezve, már más szemszögből kezdtem magam és a munkámat értékelni. Az ír főnököm, az első hónap után annyit kérdezett tőlem, hogy az én országomban minden munkavállaló ennyire izgul azon, hogy jól végzi-e a dolgát? Lazuljak már le egy kicsit. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

Meg kellett tanulnom megnyugodni, újra feléledni, és elfogadni, hogy nincs velem baj. Jól csinálom, és jók az ötleteim. A kollektívában nem én vagyok egyedül lelkes és innovatív. A munkám érték. A szabadidőm is érték. Az eredményeim az enyémek, és ha megosztom, akkor tiszteletben tartják, és velem örülnek. Nem kell mindenkihez alkalmazkodnom, és nem kell mindent elfogadnom, amivel nem értek egyet. A véleményemről velem beszélgetnek, és nem a hátam mögött. Nem rendszerszolga vagyok, hanem egy közösség értékes tagja, aki hozzájárul a társadalom gördülékeny működéséhez. Ha fizetésben nem is, de morális megbecsülésben mérhetetlenül nagy különbséget tapasztalhattam meg a saját bőrömön. Az évekkel korábban megrendült szakmai identitásom szépen elkezdett stabilizálódni.

Rájöttem, hogy nem a szakmámmal van bajom. Nem utáltam meg a gyerekeket, sem a családokat, sem a gyógypedagógiát. Abban égtem ki, hogy pont ezt a három fontos dolgot nem láttam már a sok szeméttől, ami elborított. Újra definiáltam a számomra fontos dolgokat, amikért érdemes dolgozni, és amikbe érdemes energiát fektetni. Ennek felismeréséért úgy tűnik, el kellett utaznom 2000 kilométerre. Igenis felelős vagyok a saját mentálhigiénémért, mert nincs jogom elvenni mások békességét és elégedettségét, a saját kiegyensúlyozatlan lelkületemmel.

2023 megint változást hozott. De már van seprűm, és nem hagyom, hogy belepjen a szemét.