Államilag támogatott lehetőségeket érintő pro-és kontra érvek, szakemberi szemmel  

Ebben a részben az államilag támogatott, ingyenesen elérhető gyógypedagógiai fejlesztési és terápiás lehetőségek előnyeiről és nehézségeiről szeretnék írni. A magánfejlesztésről és a terápiás piac pro- és kontra érveiről ITT írtam, ha szeretnéd elolvasni az előző részt.  

Továbbra is fontos, hogy úgy olvasd, hogy ez egy blogbejegyzés! Nem áll mögötte több évtizednyi neveléstudományi kutatás, vagy oktatáspolitikai felmérés.  Legkevésbé sem gazdasági vagy humán erőforrás elemzés. Csupán saját bőrön megélt tapasztalataim az állami rendszerben eltöltött hosszú évek után, és a közel két éve tartó vállalkozói létem kapcsán. Egész egyszerűen azért akarok írni róla, mert túl sokan vagyunk érintettek a témában, akár szülő, akár szakemberi (vagy mindkét) oldalról… 

Az állami gyógypedagógiai ellátás pozitív oldala

Azt gondolnánk, hogy nincs ilyen, pedig van. Méghozzá elég nyomós érvek szólnak mellette. Az már szubjektív, hogy hol mennyire működőképes. Viszont ahol működik, ott hiánypótló!  

Lássuk mik azok a tényezők, amik elégedettséggel tölthetik el az állami ellátás lehetőségét választó családokat? 

Ingyenes

Vitathatatlan, hogy ez az egyik legnagyobb előnye a magánszektorral szemben. Alanyi jogon jár, minden olyan gyermeknek, akinél megállapításra kerül a szükségessége. Függetlenül a család anyagi hátterétől. Tehát esélyegyenlőség szempontjából relevánsabb megoldás, mint a magánfejlesztés.  

Sokan mondják, hogy “Olcsó húsnak híg a leve!”, de mint mindenben, ebben sem hasznos általánosítani. Az állami ellátók infrastruktúrájának minőségét és a szakemberi kapacitást ugyanis nagyon sok tényező befolyásolja. Erről lehetnek külön posztot írni, de ez a bekezdés nem erről szól. 

SNI státusz (Sajátos nevelési igény)

Az állami ellátást és az ingyenes megsegítést hosszú távon a Sajátos Nevelési Igény (SNI) státuszának felvételével lehet igénybe venni. Kifejezetten azért lett létrehozva, hogy a különleges bánásmódot igénylő gyermekek, minden életkori szakaszban ingyen kaphassanak a szükségleteiknek megfelelő plusz támogatást. Az SNI-státusz emellett igazolásként is működik a plusz családi támogatások (például a gyermekek otthon gondozási díja (GYOD)) felvételéhez. Ráadásul SNI-státusz és diagnózis birtokában, az érdekvédelmi szervezetek által nyújtott segítségek is elérhetővé válnak. 

(Az SNI-státusz céljáról és akadályairól ITT írtam korábban.) 

Életkorokon átívelő, folyamatos támogatás lehetősége

Alapvetően minden olyan családnak, ahol azt látom, hogy hosszabb távon szükség lesz szakmai kísérésre, javasolni szoktam az állami rendszerbe való mielőbbi bekerülést. Ennek több oka is van. Az életkor előrehaladtával ugyanis egyre nehezebb megszervezni, hogy magánellátó szakember kísérje például az óvodai mindennapokat, vagy az iskolai időszakot. Vannak helyzetek, amikor nem a délutáni plusz fejlesztő foglalkozás nyújtja a legjobb megoldást, hanem az intézményes nevelés során kapott folyamatos támogatás.

A másik fontos szempont, hogy az életkörülmények bármikor változhatnak, és amit ma még ki tud fizetni egy család, nem biztos, hogy “X” év múlva is ki tudja majd fizetni. Legyen egy biztos pont – ha nem is mindig a legtökéletesebb – de több mint a semmi. Főleg azért, mert valahol mégiscsak az állam feladata gondoskodni a rászorulókról, és szükségben lévőkről. Az ingyenes ellátásba való bekerüléssel ráadásul köteles biztosítani, egy életkorokon átívelő folyamatosságot is. Azaz a korai intervenció időszakától az óvodán át, az iskolai időszak végéig.

Üzletpolitika és érdekmentes 

Az ellátórendszer szintjén mindenképpen. Felsőbb érdekek itt is befolyásoló tényezők, de az intézmények alapvetően nem azért fogadják a gyerekeket, hogy profitot és pénzt termeljenek ezáltal maguknak. Ahogy az előző részben írtam, világosabb szabályok vannak a szolgáltatást biztosító szakemberek végzettségét illetően is, illetve kizárólag olyan gyermekeknek jár, akik – diagnosztikus folyamat által igazoltan – valóban küzdenek nehézségekkel, és valóban szükségük van megsegítésre. 

Tévhit, hogy az állami ellátásban nincsenek már jó szakemberek 

A legőszintébben mondhatom, hogy valóban tévhit. Kiváló szakemberek dolgoznak az állami szférában, bőven fel tudnék sorolni jó pár nevet. Ha jól belegondolok – mindkét szektor változásait figyelve – ahogy növekszik a kiégett, megfáradt, érdektelen szakemberek száma az állami rendszerben, ugyan olyan ütemben nő a nyerészkedő, “megélhetési terápiát” végző szakemberek száma a magánszektorban. Egy család mindkét oldalon belenyúlhat a tutiba. 

Az állami ellátás ugyanakkor nem mentes a nehézségektől sem… 

Pénzhiányból fakadó hiánybetegségek

Mint mondtam, az állam feladata (lenne) gondoskodni a szükségben lévő állampolgárokon. Szükséget jelent egy eltérő fejlődésmenetű gyermek nevelésével járó feladat is a családban és az ellátást biztosító intézményben. A megfelelő gondoskodás pedig sok pénzbe kerül. A kellő mértékű és – leginkább – értelmes (!!!) finanszírozás hiánya pedig maga után vonja az infrastruktúra és a szakmai minőség romlását is. Hosszú távon egy lepukkant, motivációt űző környezet, a megfelelő és szükséges szakmai képzések elérhetőségének hiánya, a nem létező szupervízió, minőségbiztosítás és mentori hálózat, sajnos komoly szakemberi fluktuációt és akadozó ellátást von maga után.  

Az értelmes finanszírozást pedig azért hozom fel, mert ha érkezik is támogatás, akkor az esetek nagy részében pontosan meghatározzák, hogy mire lehet elkölteni, ami nem nagyon szokott illeszkedni az igényekhez. Például mosdó akadálymentesítés helyett kerítésfestésre, vagy kommunikáció fejlesztést segítő eszközök helyett a századik gumilabdára. Ha pedig nem költi el a pénzt az intézmény, akkor úgy veheti a fenntartó, hogy valójában nincs is rá szükség. Ezért lesz inkább szép kerítés és sok gumilabda… 

Túlterheltség és túlszabályozottság

A fentebb sorolt hiányok ellenére az ellátásra szorulók száma folyamatosan nő az állami szektorban. A begyűrűző káoszon egyre több és egyre rugalmatlanabb szabályokkal igyekeznek úrrá lenni a fenntartók. Ezzel mindaddig nincs gond, amíg a szabályok el nem kezdenek egymásnak ellent mondani, és nélkülözni a szakmai irányleveket. Utóbbi esetben ugyanis, csak növelik a káoszt.  

Akik talpon vannak, és kitartanak – nem mellesleg még kiváló munkát is végeznek – gyakran végletekig túlterheltek.

Kiégés, fluktuáció, “palota forradalmak”

A szakmai színvonal megőrzésének hiánya, és a jó munkakörülmények megteremtésének nehézségei sok helyen a végetekig kimerítik a szakembereket. Ez kiégéshez és fluktuációhoz vezet. Az önmagukkal és a világgal is elégedetlen, olykor mentálisan alkalmatlan munkavállalók által generált feszültségek sokszor azoknak a szakembereknek is elveszik az energiáit, akik alapvetően a családokra, a gyerekekre és a minőségi munkára fókuszálnának. Tévedés ne essék, a belső harcok kívül is látszanak. Azt hiszem ez a legszomorúbb hozadéka a szakmát képviselők és a fenntartók közötti kommunikáció hiányának. Esetemben például ez volt az egyik tényező, ami eljuttatott a kiégéshez. (Erről korábban ITT írtam egy őszinte bejegyzést.) 

Időhiány, együttműködési nehézségek 

A túlterhelés sokszor futószalag jellegű ellátáshoz vezet. Például a diagnosztikai munka hosszú várólistáit is csak így lehet “ledarálni”. Eltűnik az idő, mert egyfajta központi menetrendnek kell megfelelni. Emellett oly sok plusz – lássuk be szükségtelen – adminisztrációs teher nehezedik a szakemberek vállára, ami szintén nem szolgálja a jó időmenedzsmentet és a figyelmes odafordulást a családok felé. 

Apropó figyelmes odafordulás…Az állami ellátásban ritkán van lehetőség eldönteni, hogy egy család mely szakemberrel szeretne együtt dolgozni. Ugyanez fordítva. Ha pedig a kölcsönös bizalom és szimpátia nem tud kiépülni, akkor megette a fene az egészet. Kicsit olyan ez, mint a lottó. Ritkán húzzák ki az ötöst, amiről az ember álmodik, de már nagyon tud örülni egy hármasnak is…

Érdekellentétek a két szektor között 

Én úgy látom, hogy valahogy nekünk magyaroknak az együttműködés és az önérzet háttérbe szorítása elég nehezen megy. Érzelmes egy nép vagyunk na. Ezzel nincs is baj, csupán akkor, ha valamilyen összefogás, vagy előrelépés érdekében kéne tennünk valamit. 

Én nagyon örülnék például, ha a családok érdekében a két “táborban” dolgozó odaszánt szakemberek képesek lennének egy irányba mozogni. Mégis azt élem meg, hogy komoly érdekellentétek feszülnek a két oldal között. Nincs átjárás, hiányzik a kommunikáció. (Oké, hol nem?) 

A magánszektorban dolgozók sztereotip gondolata, hogy az állami ellátásban úgyse történik semmi, az odaszánt időt inkább töltsék náluk a családok.  

Az állami szektorban dolgozó kollégák pedig ugyanúgy sztereotip gondolatoktól vezérelve hajlamosak lebeszélni a családokat a magánfejlesztésről, mondván úgyis csak lehúzás.  

Ez utóbbit én is megtapasztaltam a saját bőrömön, amikor egy állami ellátásban dolgozó kolléga javasolta egy családnak, hogy felesleges hozzám járniuk, mert ott náluk úgyis mindent folyamatosan megkap a gyermek. Kivétel persze a nyári szünetben, meg amikor képzési időszak miatt távol van a kolléga, vagy épp influenzajárvány tombol. Hiába érkezett hozzám a család kórházi ajánlásra, és hiába egészítette volna ki az általam nyújtott szolgáltatás a törvényileg javasolt maximumra a gyermek ellátását. A javaslat ez volt. Ne járjanak, mert felesleges fizetni érte! 

Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy ez nem a személyemről, vagy a szakmai hozzáértésemről szólt. Ez az adott kolléga általános hozzáállása a magánszektorhoz, aminek most épp én is a részét képezem.

Valahol az lenne a cél és a megoldás, ha mindkét oldal a lehető legobjektívebb, legszakmaibb hozzáállással mérlegelné az adott család szükségeit és igényeit. Ennek mentén támogatva őket a döntésükben. A döntésük pedig nem mindig az, amit épp az egyik, vagy a másik oldal javasol. De a gyermekük életében ők a fő döntéshozók! Ezt soha nem szabad elfelejteni. Ehhez hasonlóan fogalmazott Barbara is, a Lucababa.hu cikkében.