(A veszteség gyógypedagógiája)

Nem mindenki olyan kosárból esik ki, hogy a családja korlátlanul tudja támogatni a tanulmányait és a lakhatását. Én is rákényszerültem arra, hogy kezdetektől keressek valamiféle jövedelem kiegészítést, és ha már így alakult, próbáltam olyan területen dolgozni, ami kapcsolódik a tanulmányaimhoz és lehetőség szerint profitálhatok belőle.

Így kezdtem dolgozni 20 évesen egy gyermekotthonban segítőként. A nappali tanulmányok mellett, főként hétvégén és éjszakai műszakban tudtam hasznosítani magam, de a gyermekotthon családias légköre miatt ezt nem éreztem megterhelőnek. Meg hát 20 éves voltam. Ilyenkor az ember háta mindent elbír, a szó közvetlen fizikai értelmében is.

Itt ismertem meg Lottit, aki minden gyermeki bája ellenére, nem volt egyszerű eset. Lotti egy tinédzser szerelem gyümölcseként érkezett ebbe a világba, és egy vírus fertőzés komoly károsodást okozott az idegrendszerébe. Igen korán lemondtak az otthoni neveléséről, és csak a gyermekotthon karácsonyi zárásakor vitték haza nagyszülei. Lotti epilepsziás volt, emiatt mindennapjait jelentősen befolyásolták az elvonuló időjárás változások, és idegrendszerének aktuális állapota. Rosszabb napjain rengeteget sírt, nehéz órái főként éjjel gyötörték, ami lehetetlenné tette, hogy bent maradjon szobatársai mellett. Ilyenkor a közösségi tér egy zugában ágyaztunk meg neki, ahol az aktuális éjszakás segítő könnyebben tudott rá figyelni.

Lotti nem volt egy karakteres személyiség, épp ezért a gyermekotthon dolgozóinak többsége egynek vette a többi közül. Mielőtt ez a mondatom közfelháborodást keltene, nem arról van szó, hogy nem szerették. Egyszerűen az a kategória volt, aki nem varázsolta el rögtön az őt gondozó felnőttet, és rosszabb napjain kívül nem is jelentett komoly terhet a gondozása. Ritkán mosolygott és nem volt kifejezetten élénk kislány, akihez érkezés után rögtön odaszalad a segítő, hogy ölbe kapja és reagáljon a nyilvánvaló üdvözlésre. Nehéz óráiban pedig megvoltak a technikák, amivel némi extra türelem befektetésével meg lehetett nyugtatni. Így Lotti egyszerűen a „szerethető tömeg” részét képezte az otthonban.

Hallgatóként számomra megengedett volt, hogy a napirend nyugalmasabb óráiban egy-egy gyermekkel külön foglalkozzak. Sem elméleti, sem gyakorlati tapasztalatom nem volt sok, de lelkesedésem annál több. Nem dolgoztam tudatosan, de arra hamar rájöttem, hogy ezekben az egyéni helyzetekben, picit többet megismerhetek abból, mit kedvel, és mit nem kedvel egy gyerek. Lottival való kapcsolatomban az hozta az áttörést és a kötödés megindulását, amikor először sikerült mosolyt csalnom az arcára. Volt egy illatos krém, amivel bekenegettem és kicsit megmasszíroztam a kacska karját, amit hajlandó volt odatartani. Ennek hatására valahogy kilépett az általános passzivitásból, és jelét adta, hogy számára tetszetős a dolog. Felvette a szemkontaktust és mosolygott is. Nem tartott soká, de bennem megerősítette a motivációt.

Az elkövetkezendő időszakokban próbálkoztam nála mindennel, több-kevesebb sikerrel, de a Krém mindig szerepet kellett, hogy kapjon az egyéni helyzetekben. Persze akkor még nem sok fogalmam volt, a jelzések fontosságáról, vagy a kiszámíthatóságról, vagy a keretekről. Tanultam ezekről, de a gyakorlatba való tudatos beépítés még nem ment nekem. 

Megszerettem Lottit. Őszintén, tiszta szívemből. Nem éreztem tehernek a nehéz napjain sem, éjszakás műszakban pedig automatikusan kivittem magamhoz, ha nem tudott aludni. Bebugyoláltam takarókba, ringattam, meséltem, énekeltem neki a körjárataim között. Hamar rájöttem, hogy a meleg fürdőtől és különösen a hajmosástól és szárítástól is jobban meg tud nyugodni. A gyermekotthoni rutinomnak így ő is fontos része lett, teljessé téve az ottani működésemet, mint segítő…

Aztán eltelt két év, és történt valami, amire nem számítottam. Akkoriban már ritkábban tudtam dolgozni, mert a végzős évem vége felé jártam, ami eléggé lekötötte az időm. Emlékszem, a kollégiumban ültem az ágyamon, amikor üzenet érkezett a kolléganőmtől, hogy Lotti elment…Reggel történt, pár pillanat volt, előjel nélkül. Elröppent, mint egy pillangó. Nem volt beteg, nem érte semmi trauma. Egyszerűen megállt a szíve. Eddig tartott az élete, vagy mondhatni eddig működött az idegrendszere…

Először nem tudtam mit kezdeni az információval. 22 évesen az ember nem elmélkedik túl sűrűn a halálról. Egyébként is, meghalni csak idős emberek szoktak. Ha gyerekek meghalnak, ők is csak valami súlyos betegségben vagy balesetben. Valami tragédia folytán. De nem Lotti, aki ugyanolyan volt, mint bármelyik másik nap. Oké, sérült kislány volt, de akkor is…

Azon a hétvégén be voltam osztva dolgozni. Nem voltak előzetes elképzeléseim, hogy milyen lesz úgy dolgozni, hogy Lotti nincs ott. A gyermekotthon felé utazva üresnek éreztem magam. Igazából nem tudtam, mit is kéne éreznem. Megérkezve azt tapasztalatam, hogy általános nyomott hangulatban, mindenki teszi a dolgát. Szokták mondani, hogy az élet megy tovább… Hát ment, csak éppen nekem senki nem mondta el, mit kell csinálni, vagy, hogyan kell viselkedni, ha Lotti már nincs benne. Csupán egy hosszú évek óta ott dolgozó kollégám mondott annyit, hogy sosem az a következő, akire számítunk… ja, hogy a halál itt rendszeres?

Aki olvassa ezt a történetet, az gondolhatja talán, hogy naiv voltam. Lehet, hogy az voltam. De inkább arról van szó, hogy az életben nagyon sok minden van, amiről hallottunk, vagy az elménkben tudat alatt raktározzuk, de a felszínre akkor jön, ha valami konkrét eset előhívja…

Én is elkezdtem a megszokott rutint aznap reggel. De a rutinom megtört, megakadt, amikor Lotti üres ágyához és szekrénykéjéhez értem. Álltam és sírtam. Próbáltam megérteni, ami történt, rendet rakni a kusza gondolataim között.

Mert nekem senki nem beszélt arról, hogy a gyógypedagógiai munkában ez előfordulhat!

Senki nem tanított a munkahelyi gyászról!

Senki nem beszélt arról, hogy mi van akkor, ha megakad a rutin és összeomlanak a keretek, amik addig megelégedést nyújtottak!

Senki nem tanított arról, hogy hogyan kell határokat szabni a kötődésben! 

Senki nem tanított arról, hogyan kell ezek után viselkedni a többi gyerekkel, kell-e takargatni a szomorúságot? Lehet-e erről beszélni?

Pályakezdőként kell-e ott tartanom szakmai és általános önismeretben, hogy egy ilyen esettel képes legyek megbirkózni érzelmileg?

Azóta sok év eltelt, és nem ő volt az egyetlen, akitől örökre el kellett búcsúznom. Viszont minden egyes alkalommal érzelmileg egy fokkal érettebben voltam benne a helyzetben. Így két évtizeddel később már segíteni tudok abban, hogy a fiatalabb munkatársak számára ne legyen tabu téma, hogy a gyerekek, akikkel dolgozunk, meghalhatnak…

Mindez azért van így, mert Lotti gyerekotthonban lakott, szerette a Krém illatát, és mi segítők voltunk a valódi családja, akik gondoskodtak róla.